Hm... azt hiszem, megint egy érdekes témát feszegetek.
Biztos jó sokan meg is sértődnek majd, de sajnos olyan embernek születtem, hogy sokszor úgy írok, beszélek, hogy nem gondolkozom.
Régóta idegesít, hogy miért nem mondhatjuk ki a véleményünket akkor és ott, ahol gondoljuk.
Számtalanszor előfordult már velem az életem során, hogy ráfáztam (mert hideg volt) amiatt, hogy túl sok volt a véleményem.
Holott az csak az ÉN véleményem. De mivel sokan olvassák a blogom, így talán néha mások el is hiszik, amiket érzek, gondolok.
Ezért rohadtul kell vigyáznom, hogy mit írok. És ugye most jön az a része az egésznek, hogy ha nem mondok véleményt, ha nem szólok egy-egy dologhoz hozzá, vagy egyszerűen csak diplomatikus vagyok egy témában, vajon nem veszítem -e el önmagam?
Szerintem baromira elveszítem, mégis azt vettem észre magamon, hogy vigyázok azzal, mit mondok, mit teszek. Már nem írok viccesen és mikor kedvem tartja, nem merek őszinte lenni.
Az ember nem meri elmondani, mikor baromira megbántják, inkább diszkréten csak annyit mond ilyenkor: " sok rossz ért engem az elmúlt időben, de ez csak megerősített engem". holott ez egy nagy baromság... tökre nem erősítenek meg az ilyen szar dolgok, inkább csak gyengítenek, marnak belülről. Elkeserítenek, szomorúvá tesznek.
De mivel olyan baromi erősek vagyunk, lépünk tovább.
Olyan rohadtul meg akarunk felelni a környezetünknek (közben azt hangoztatva, csak magamnak akarok megfelelni), hogy végül elfelejtjük kik is vagyunk, elfelejtjük mit is akartunk.
A végén már egyesek életébe annyira beépül a "nem merem megmondani", inkább csak tolják, halasztják a dolgokat, míg arra döbbenhetnek rá, hogy észre sem vették, de már mást cselekszenek, mint ami még kellemes lenne.
És csodálkoznak, mitől lett ilyen rohadtul boldogtalan az életük.
Az emberek nem merik vállalni önmagukat és gondolataikat, megjátsszák magukat, és gyakorlatilag egy kreált személy bőrében élik életüket.
mi köze ennek a tortákhoz?
Semmi.
Mégis nagyon sok.
Elkezdte a környezetem kiölni belőlem, hogy véleményt mondjak a cukrászdákról, a rendezvényekről és azokban részt vevő emberekről, a "segítségekről", amiket kaptam, de végül mégsem (most tuti csomó mindenki elgondolkozik, hogy vajon rá gondolok -e--- M@rti, Lenke, Némó ne is gondoljon ilyesmire). Akik mások háta mögött szemétségeket mondtak nekem valakiről, a végén mégis én jöttem ki a legrosszabbul mindenből.
Hát baromira elegem van, mert én csak szeretnék a szerelmemnek, a CUKRÁSZ MŰVÉSZETNEK élni, mert úgy érzem, talán tehetségem is van hozzá.
És ugye ismét, ha azt írnám, hogy van bennem tehetség, kézügyesség, vannak, akik beképzelt majomnak gondolnának.
És valahol igazuk is van, mert elég visszatetsző, ha valaki megírja, hogy "újabb csodát alkottam" meg hasonlók. Azonban azt is kicsit álszentségnek gondolom, aki csak azért írkál szerényen a műveiről, hogy utána kommentek tömkelegét kapja, hogy "ugyaaan már, pedig milyen jó".
Valójában valahol a kettő közt jó lenni.
Őszintének lenni, és nem megjátszani, kik vagyunk.
Most, hogy ilyen őszinteségi rohamom van megint, elmondhatom, hogy igazán nagyot röhögtem Némó egyik bejegyzésén a facebookon.
Görbe tükröt tart néhány ember felé. Azoknak, akik vaterán veszik a lájkjukat (nem is tudtam, hogy van ilyen), játékokat ígérnek, hogy megoszt, lájk és közben nincs mögötte semmi (tisztelet a kivételnek... én is nyertem már egy tök drága ékszert így), meg hogy legyen százezer lájk, és akkor hú de jó!
Ez az egész már annyira muris, hogy nevetni sem tudunk rajta!
Vannak bohócok, akik nem is tudják, hogy azok! Úgy odamennék, összekócolnám a jól beállított hajukat és elrohannék. :)
Néha jól esne megcsavarni egy-két ember orrát és megkérdezni, hogy "te kis butus, miért vagy ilyen butus?"
Úgy hiszem, aki most ért, az ért, aki nem, az meg elmegy banánt vasalni.
